Új blog - Neked

Ahogy ott ültem a kádban, kitekert és absztrakt pózban, nem úgy, mint a normális emberek, akik fekszenek, hanem én oldalt ülök, mint valami elcseszett buddha, és épp a jobb nagylábujjamat markolásztam, amikor eszembe jutottál.

Ez persze így nem teljesen igaz, hiszen az időm részét azzal töltöm, hogy körülötted járatom a gondolataimat, persze, legyek végre őszinte, te ebből úgyis csak egy húzott verziót fogsz látni.

Kéne nekem egy diktafon. Ez a kádban természetesen sokkal jobban hangzott.

Nos, eszembe jutottál, illetve egészen pontosan az, hogy elfelejtettem megkérdezni, mit gondolsz, igaz-e az az elméletem, mely szerint a műalkotások tulajdonképpen egymás permutációi adott témában.

Hogy is fogalmazzak pontosabban? Azon töröm a fejem, hogy tulajdonképpen minden egyes műalkotást asszociáció révén egymáshoz lehet kapcsolni. Úgy értem, régen kizárólagosság volt, ma már egyáltalán nem erre törekszünk.

Régen egy-egy műalkotás megszületése az adott témakört(toposzt, mondakört) érvénytelenítette, illetve a létrejötte által elszigetelte az összes előzőt ebben a témakörben.

Ez valahogy olyan, mint a régi és az új telefonkönyv. Senki sem fogja a régit használni, ha van új.

De most... szóval az a gyanúm támadt, hogy a művek titokban interpretálnak. Úgy értem, még szép, hogy Shakespeare áll az irodalmi kánon közepén (természetesen csak az európai kultúrkörben), de mi van, ha létezik egy összművészeti kánon?

Ennek létezésében egyre biztosabb vagyok. Ha azt mondom például, hogy Rómeo és Júlia, az alapműn kívül legalább fél tucat dolog beugrik, például: musical, festmény, opera, balett, film (ebből kettő is), építészet. És ez még csak az első asszociációs vonal egy olyan félművelt leánykától, mint én. A mélyebb asszociáció előhozhat ilyen vadhajtásokat is, mint a Tybalt, ami egy alternatív megközelítése a dolognak, az Öld meg Rómeot!, és a Romeo vérzik. És ahogy egyre feljebb törnénk az asszociációs hálón, a tudatküszöbön sertepertélő dolgokhoz, még több ilyenre találnánk - például a Julie nevű parfüm.

Bár természetesen most valami olyasmit írok le, ami tényleg a középpontja az irodalmi és összművészeti kánonnak, valószínűleg bármi mást citálnánk elő, hasonlóképpen járnánk.

És akkor még csak egy műalkotás permutációiról volt szó.

Régen - ennek lehet az oka az, hogy akkoriban még sokkal kevesebb médium állt az emberek rendelkezésére - sokkal kevesebb műalkotás született, még átlagolva is. Ennélfogva a megbecsülése is - gondolom nagy naivan - jobb volt.

Attól tartok, ez igazából szoros összefüggésben van az idő linearitásába vetett hitünkkel. Amióta megértettük az igeidők alkalmazhatóságát, azóta folyamatossá akarjuk tenni az időt. Néhány nyelvben valami csoda folytán megjelenik az is, hogy esetleg mégse... hogy tulajdonképpen egy cselekedet nem csak arra az idősíkra van hatással, ahol elkövettetett, hanem körbegyűrűzi önmagát.
Ha mondjuk valakit negatívan értékelünk egy pillanatban, akkor elkezdi kioltani az előtte lezajlott pozitív értékelést.

Bár ez elsőre zavarosnak tűnik, meg egészen evidens, hogy nem szükségszerűen vannak dichotómiák, illetve nem feltétlenül dogozunk tökéletes ellentétpárokkal, de a lényeg, azt hiszem, az idő megítélése kapcsán egész érthető lett.

Azért kíváncsi volnék, minderről hogyan vélekedsz.

Persze ezt sokkal később fogod megkapni, mint ahogy megszületett ez a gondolatlánc, de a mi "kapcsolatunkban" ez már csak így szokott.

Őszinte leszek veled - várom azt a pillanatot, amikor a történetünk újabb permutációs pontjához érünk el, és mondjuk - tedd a szívedre a kezed, és merd azt mondani, hogy nem, nem te akartál Anyegint játszani - cserélődnek a szerepek.
Kíváncsi leszek, hogy kezeled le azt a valakit, akihez tartozni fogok. Az előrejelzésekből ítélve nem túl jól, de önmagaddal valójában mindig csak ilyen pillanatokban szembesülsz.

Ez valahol abban gyökerezhet, hogy te férfi vagy, én meg nő. Mármint... túl sok társadalmi sztereotípia él belénevelve az emberbe, hogyha nő, lehet bizonytalan, ha férfi, legyen határozott. Valójában ez annyira nem köthető nemhez, hogy az már félelmetes.

De egy csomó ilyen megkövült gondolat választ el minket. A cselekedetek megítélésében szerintem keményebb vagy, mint én - lévén hogy nem vagyunk azonos neműek.

Például ott van az öncsonkításod. Állandóan letagadod, hogy csonkítottál, pedig evidens - az ember nem feltétlenül attól lesz erősebb, hogy nem vállalja fel a gyengeségét. A meztelen embernél nincs őszintébb - de valójában ezért ő a legerősebb.