Üvegtörés

Üvegnek érzem magam melletted. Mintha elvesznének a körvonalaim, mintha valami nagy vallásos általános egésszé lennék. Néha úgy érzem, magadhoz beszélsz - rajtam keresztül. Ha sötétet raksz mögém, akkor tényleg magadat láthatod. De én visszavonhatatlanul én vagyok. Azt mondják, a szerelemben igazán magadat szereted viszont. De ez nem igaz. Utálom magam, ez a nagy igazság. Tudom, ne rajtad éljem ki az önértékelési zavaraimat. Csak néha... néha figyelmet szeretnék. Egyszerű baba lettem - csak a hajam érdekes. Azt mondod, gondolsz rám - csak nem mondod el, hogy mikor és hogyan. Milyen asszociáció az, aminek nincs útvonala? Tőled kaptam azt a dallamot, ha mást nem adnál, már így is boldognak kéne lennem. Köszönöm a Zenét, viszonzásul csak kínt szülök magamnak. Néha azt álmodom, hogy zuhanok - és jó, mert valahol alul ott vársz, de néha megszöksz, és leesem. Nem várom, hogy kapj el, csak légy ott, amikor becsapódom. Meg fogom csonkítani magam, még nem tudom, hogy, csak érzem. Csak a hajam lett sötétebb, miért nem hozzám beszélsz? A jakobsoni modell szerint csak az minősül kommunikációnak, ami meghallgatásra talál. Vajon dekódolod, hogy mennyire szeretlek? Kis gömböccé szeretnék válni, hogy pompomként végezzem egy sapkán. Ma úgy fogtad a kezem, mint anyám a pucolni való zöldséget. Félmosoly és tőlem való menekvés - mondd meg, ha nem! A kezem a szívemre szorítom, és nem szólok semmit. A hallgatás a legbeszédesebb. Összegömbölyödnék, apróra, mint egy tál cseresznye vagy eper. Az legalább édes, ropogós, és hasznos is. Ennyi volt? Túl sok a dolgod, és lényegtelen apróság lettem. Már a könyvvásárlást sem osztod meg velem - azt mondtad, eljössz nadrágot venni. Csak valahogy elsikkadt két világ közt, ahogy annyi minden más is, a mondataim, az öleléseim. "Majd arra is sort kerítünk." Ez volt az ígéret, de a végén már téged nem érdekelt. A téged életemben először volt kis té, nem értem, miért, én vagyok a periférián Nálad, nem fordítva. Az elején azért volt könnyebb, mert nem mertem bízni az időtartamban, olyan nehéz volt elhinnem, hogy egyáltalán létezel, nem hogy hozzám tudsz bújni. Most meg már túlságosan beleéltem magam az elveszíthetetlenségedbe. Kondult egyet a lélekharang, valahol a szegycsontom körül, és minden reménytelenül szürkébbnek tűnik, egyáltalán. Biztos pont voltál, mint a Fouccault-inga felfüggesztése. Érdekes, Eco előtt is csodáltam a dolgot - de állítása szerint nem csak egy biztos pont van az Univerzumban. Én átfogalmaznám: minden lehet biztos pont, még én is. El tudom képzelni magam, ahogy lógok lefelé egy mennyezeten, és fogom a láncot, tartom, zsibbad a kezem, a másikkal kapaszkodok, és tartom, és nézem azt a csodálatos legyezőt, odalenn, a porban. A feltétele: az ingának mindig mozognia kell, mozgásban kell tartani, a lokomotívban nem hiszek, vagy igen, de akkor az egész univerzum az. Célt kell találnom, valami kivitelezhetetlent, és letenni végre rólad, hogy tényleg az enyém légy. Olyan elérhetetlen vagy, mintha nem velem lennél, hanem magaddal. Ijesztő az egész. Bárcsak ott lennénk a pécsi vonaton, és elhinném újra, hogy létezel, hogy vagy. És nem tűnnél ilyen messzinek. Ma nem tudom, melyikünk szemébe került a gonosz törpe törött tükréből, dehogy a szívem alatt már régóta ott van, az biztos. Nem tudom, mikor fog fölolvadni, és hogy kimosod-e, de szeretném széttárni a kezem, amíg kendő van a szememen, és vezess, kérlek! És énekeljük: "...a kisjézus megjön nemsokára."