Nem is tudom, hogy kezdjek ehhez most. Tényleg nem tudom. Csak értsétek meg, csak gondoljatok rám néha, és kész.

Még t'án egy év se telt el azóta. Volt egy pillanat - sok embernek akad az életében sorsfordító pillanat, van, aki megért valamit, van, aki megismer valakit, van, aki átél valamit - szóval volt egy pillanat az életemben, ami sorsfordító volt számomra.

De sajnos mégsem annyira és egészen, hogy gyökeresen megváltozzon minden. Az ember életében az ilyen nagy változások valahogy nem mennek egyik napról a másikra.
Nem mentegetőzni vagy magyarázkodni szeretnék, csak... azt szeretném, hogy értsétek, mire gondolok.
Az ember lassan válik azzá, aki szeretne lenni. Ez is közben - az énképe - folyamatosan formálódik, és változik, és módosul. Ez sose annyira egyértelmű, mint amennyire elsőre tűnik.
És sokkal-sokkal nehezebb levetkőzni régi rossz szokásokat, és új, a céljaidnak megfelelő szokásokat kialakítani.

De valahogy megy, aztán mégiscsak elcsúszol azon a bizonyos banánhéjon, aztán fölállsz, mert ha el akarsz érni valamit, föl kell állnod. Aztán visszakanyarodsz néha egy kicsit a múlthoz, vagy a múlt bűnei visszaütnek rád. Még akkor is, ha igazából nem voltak bűnök, csak reakciók arra, ami akkor voltál.

Nos, persze, ez nem a te bűnöd. Mindig próbálkozol, csak nem sikerül. De majd egyszer fog. Ebben biztos vagyok. Már csak a nagy számok törvénye szerint is ;-)

Most viszont nem a múlttal akarok foglalkozni, illetve mégiscsak az egyik szegletével.

Szóval elhatároztam, hogy bátor leszek, annyira, amennyire nő lehet ezen a földön. Annyira, amennyire a lehetőségeim engedik, és a megmaradt hét farkam.

Úgyhogy drukkoljatok! Imádkozzatok értem, segítsetek, ahogy tudtok. Mert ez most tényleg fontos. Annyira fontos, ha sikerül, felderülnek arcomon az árnyak. És mosolyogni fogok, és boldog leszek. Ígérem.