Return to Innocence
Az életben az ember egyensúlyra törekszik, valahogy úgy, ahogy az állatok és növények odakint. Persze az ember másképp: nem külső egyensúlyra, hanem valahol a belsejében, igen, ott legbelül. Valahol mindnyájan a harmóniát keressük.
Valamikor régen elkezdtünk civilizálódni. Valamikor régen ezzel párhuzamosan elkezdtük elhagyni a természetes környezetet. Valamikor régen akkor kezdtünk neurotikusak lenni. Mind. Igen.
És a depressziós ember mit csinál, hogy feldobja magát? Endorfint akar! Sok-sok édességet, mozgást, szexet, drogot - legálisat és illegálisat egyaránt.
És milyen lesz így az ember? Finoman szólva hullámzó kedélyű. Mert amikor az ember szervezete megkapja azt a szokatlan mennyiségű endorfint, még jobban lehangolódik utána, hogy helyreálljon az egyensúly. Hát igen. Ördögi kör, az biztos.
Az embert igazán csak az teheti helyre ilyenkor, ha kiengedik a természetbe. Nyugalmat kap. És sok-sok zöldet.
Emlékszem, milyen volt olyan füvön sétálni, ahol nyugodtan levehetted a cipőd és a zoknid, biztosan nem léptél söröskupakba és tört üvegbe. És soha nem lett koszos a lábad - mert nem volt por, a földet meg lefogta a növényzet. Emlékszem, milyen az, amikor se zaj-, se fényszennyezés nem zavarja meg az éjszakádat. Látod a csillagos eget - az összes csillagot látod, nem csak a legfényesebbeket. Ilyenkor van az a buta érzésed, hogy csak kinyújtod a kezed, és megérinted az eget. És a sötétben alszol, és nappal élsz, mert nincs elviselhetetlen forróság. És hallod az állatok neszezését, a tücskök ciripelését.
És megnyugszol. Fekszel, nem csinálsz semmit, csak boldog vagy.
De azoknak, akik megadatott, ezt nem tudják értékelni. Az ember notóriusan boldogtalan lény - hogy előrébb jusson. Ha nem vágysz valamire, azt úgysem szerzed meg.
Valahol a kettős spirálunkban van a boldogtalanság elrejtve, hogy mindig hajtson valami cél - de már régóta értelmetlen dolgokat kergetünk.
Valamikor régen elkezdtünk civilizálódni. Valamikor régen ezzel párhuzamosan elkezdtük elhagyni a természetes környezetet. Valamikor régen akkor kezdtünk neurotikusak lenni. Mind. Igen.
Az emberek 95 százaléka ma neurotikus. Ma a "normál érték" a neurózis.
a félelmeinket próbáljuk elnyomni endorfintúladagolással
mindnyájan létbizonytalanságban élünk, ez a depresszió legjobb táptalaja
És a depressziós ember mit csinál, hogy feldobja magát? Endorfint akar! Sok-sok édességet, mozgást, szexet, drogot - legálisat és illegálisat egyaránt.
És milyen lesz így az ember? Finoman szólva hullámzó kedélyű. Mert amikor az ember szervezete megkapja azt a szokatlan mennyiségű endorfint, még jobban lehangolódik utána, hogy helyreálljon az egyensúly. Hát igen. Ördögi kör, az biztos.
Az embert igazán csak az teheti helyre ilyenkor, ha kiengedik a természetbe. Nyugalmat kap. És sok-sok zöldet.
Emlékszem, milyen volt olyan füvön sétálni, ahol nyugodtan levehetted a cipőd és a zoknid, biztosan nem léptél söröskupakba és tört üvegbe. És soha nem lett koszos a lábad - mert nem volt por, a földet meg lefogta a növényzet. Emlékszem, milyen az, amikor se zaj-, se fényszennyezés nem zavarja meg az éjszakádat. Látod a csillagos eget - az összes csillagot látod, nem csak a legfényesebbeket. Ilyenkor van az a buta érzésed, hogy csak kinyújtod a kezed, és megérinted az eget. És a sötétben alszol, és nappal élsz, mert nincs elviselhetetlen forróság. És hallod az állatok neszezését, a tücskök ciripelését.
És megnyugszol. Fekszel, nem csinálsz semmit, csak boldog vagy.
De azoknak, akik megadatott, ezt nem tudják értékelni. Az ember notóriusan boldogtalan lény - hogy előrébb jusson. Ha nem vágysz valamire, azt úgysem szerzed meg.
Valahol a kettős spirálunkban van a boldogtalanság elrejtve, hogy mindig hajtson valami cél - de már régóta értelmetlen dolgokat kergetünk.
posted by miriel at 3:55 AM
0 comments
