Saturday, June 16, 2007

Minden napra egy mese - Hatodik mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Zitának hívtak. Ennek a lánynak nem voltak testvérei, viszont kedves és szerető szülei igen. Eszes lány volt, kedves és aranyos, és nagyon szeretett játszani.
Szépen nőtt, nőtt, cseperedett, és egyszercsak felnőtt. Akkor úgy döntött, hogy ő bizony programozással fogja megkeresni a kenyerét. Kiválasztotta a megfelelő főiskolát, föl is vették oda.
Jól tanult, mert élvezte, hogy arról tanulhat, ami érdekli. Mivel barátságos és kedves volt, a csoporttársai szerették. Lett is egy legjobb barátnője, akit Mariettának hívtak.
Marietta gyönyörűségesen szép volt. Annyira szép volt, hogy csodájára jártak mind, akik ismerték. Ezért Marietta nagyon magabiztos volt.
Zita ezt szerette benne. Marietta biztosan tudta, hogy mit akar, Zita néha nem.
Marietta akkor már jegyben járt egy Levente nevű fiúval, és az esküvőjük részleteit tervezgették. Marietta sok gyereket szeretett volna, Levente akkor még egyet sem.
És Marietta bemutatta Zitát Leventének, hiszen ha már barátnők lettek, meg kell, hogy ismerje a jövendőbeli férjét.
És Zita életében először pontosan tudta, hogy mit akar. Leventét.
Zita szíve majdnem meghasadt. A barátnője vőlegényét szerette! És nem vitte rá a lélek, hogy egy szót is szóljon.
Minden egyes bodog pillanatuk számára maga volt a kín és az öröm, hogy számára ők, ketten, a legkedvesebbek, boldogok.
Levente természetesen nem vette észre Zitában a nőt. Hogy vette volna észre, amikor Marietta szépsége és önbizalma teljesen elvakította.
És lassan-lassan eljött az esküvő napja.
Zita magában megfogadta, hogy elmegy az esküvőre, a lagzit már nem bírná ki a lelke, és többet nem megy az ifjú pár közelébe.
Így is lett. Az esküvői fotón csak annyi látszik, hogy egyetlen boldogtalan szereplője van a szertartásnak, és az Zita, aki egy sarokba állt, félrehúzódva, kerülve minden emberi lényt.
Úgy határozott, hogy többet nem találkozik Leventével.
Mariettával még sokáig tartották a kapcsolatot, és Marietta ritkán hozta szóba Leventét, mert valahogy úgy értette, hogy Zita valójában nem kedveli a férjét, és ennek nem örült.
Közben lediplomáztak, és mindegyikük állást talált magának, természetesen más-más munkahelyen.
Ahogy az lenni szokott, az egyre ritkább találkozások lassan és biztosan eltávolították a két lányt egymástól.
Zita egy állami cégnél kapott munkát, míg Marietta egy külföld befektető cégénél helyezkedett el.
Marietta egyre jobban érezte, hogy ő gyermeket szeretne, de azt is tudta, hogy Levente nem.
Így egy idő múlva rá kellett döbbennie, hogy rosszul választott.
A válásuk könnyű, gyors és viszonylag fájdalommentes volt. Kézenfogva mentek még a bíróságra, ám Marietta tudta, hogy rá valahol máshol már várnak - kiköltözött Dániába, és férjhez is ment, és szült három gyereket.
Az idő telt-múlt, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, az évek elillantak egy szempillantás alatt.
Ahogy az lenni szokott, a világéletében önbizalomhiányos Zita egy idő után megtalálta magát. Rengeteget fogyott, mert már nem volt boldogtalan, hogy csokit egyen folyamatosan, és egyre jobban érezte magát a bőrében.
Szorgalmával egyre jobb és jobb pozíciókat szerzett az állami cégnél, ami a rendszerváltozás után sem ment tönkre, míg egy idő után azt vette észre, hogy a cég egyik osztályát vezeti.
Talán tíz év telt el az esküvő óta, amikor újra találkoztak Leventével.
Teljesen véletlenül, a hetes buszon, egy iszonyú forgalmi dugó közben találkozott újra a tekintetük.
Megörültek egymásnak. A spontán találkozásból először egy kávé, utóbb - mert nem igazán tudtak elválni akkor így hirtelen egymástól - egy vacsora lett.
A vacsorából pedig egy közös mozi, egy közös koncert, egy séta, és így tovább...
...egy közös lakás...
...két közös jegesmedvés kép...
...és egy Petra nevű bűbájos kislány lett.

Ez a történet a nagybátyámról és a nagynénémről szól.