Minden napra egy mese - Első mese

Ezt a mesét hűséges krónikástársaimtól hallottam.
Ez a mese még Artúr király idején esett meg, amikor épp a Szent Grált kereste a nagy király.
Épp egy kalandon volt, úton, és valahogy a csatlósai, a jó lovagok lemaradoztak tőle. Egyszer csak azon kapta magát a király, hogy egyes-egyedül lovagol az erdőben.
Nem félt, hiszen nála volt a kardja, és a kedvenc lován ült. Ám mégis nagyon-nagyon egyedül érezte magát.
Beesteledett, majd megvirradt, és a királyt az új nap még mindig lóháton találta.
A második nap derekán jött rá a király, hogy bizony ő igencsak eltévedt az erdőben. Ekkor kezdett el kiáltozni, ám senki sem jött a segítségére, így hát folytatta útját.
Lassan-lassan az élelme is elfogyott, és hiába imádkozott segítségért, senkivel nem találkozott. Így hát hirtelen úgy tűnt számára, hogy éhen fog halni, itt, egyedül ebben az erdőben, de azért folytatta útját.
A harmadik nap estelén egyszercsak elétoppant egy anyóka. Rémesen csúf és öreg volt, annyi ránc volt az arcán, mint egy szántóföldön a barázda még tavaszelőn, a haja pedig fehérebb volt, mint a frissen esett hó. Görbe hátán rőzsét cipelt.
- Üdv néked, Artúr, nagy király! Látom, eltévedtél ebben a rengetegben. Ha gondolod, én kivezetlek innen, de kérek valamit cserébe érte.
- Szavamra, ha kivezetsz, megkapod, amit akarsz - mondta Artúr, aki igencsak éhes és fáradt volt már, és örült végre, hogy emberi szót hallhat.
Az anyóka megragadta Artúr lovának kantárját, és az erdő szélére vezette őket.
- No, most halld a szavam, Artúr királyom. A szavadat adtad, hogy teljesíted egy kérésem. Hát én csak azt szeretném, ha az egyik lovagod feleségül venne, nem kérek semmi mást, pedig megtehetném.
- Mi? - rémült el Artúr, ismerve lovagjai ízlését. - Ezt nem gondolhatod komolyan! Hiszen vén vagy, mint az országút!
- A szavadat adtad, királyom, ne feledd! Majd felkereslek Camelotban. - azzal eltűnt az anyóka a sűrűben.
Artúr pedig inkább örült, hogy megszabadult, és nem bánkódott ezen a felelőtlen ígéreten, és ment keresni a Grált.

Egy év is eltelt tán, Artúr pedig visszatért Camelotba, és nem gondolt ígéretével, mígnem egy kedélyes vasárnap délután az ajtónállók jelentettek egy furcsa jövevényt.
Egy vénséges vén anyóka kért bebocsáttatást a trónterembe.
- Artúr király, emlékezz a szavadra! Annak fejében segítettelek ki abból a sűrű rengetegből, hogy hozzáadsz feleségül az egyik lovagodhoz!
Artúr már egészen megfeledkezett az anyókának tett ígéretéről, villámcsapásként érte a hír. Kétségbeesetten nézett körül termében. Ki lenne vajon az, aki szívesen elvenné ezt a vén csoroszlyát?
- Jó lovagjaim, kérlek, segítsetek! Ki venné el ezt a nőt itt feleségül? Ha egyiktek sem veszi el, nem tudom állni a szavam, és szégyenben maradok.
Na, most örültek csak azok, akik szüzességet fogadtak, vagy már megházasodtak!
Mert ekkoriban minden házasság tényleg egy életre szólt, nem volt válás, csak a pogányoknál, féltek az emberek így összeadni magukat az anyókával. Mindenki rémülten lépett hátra egyet, nehogy rá essen a király választása.
Hát Artúr név szerint kérdezte végig lovagjait. Egyik sem vállalta.
Ekkor lépett elő Sir Marcus, aki nem volt valami nagy hős szegény, ám derekasan állta a csatákban a sarat (más krónikások nem is emlékeznek a nevére).
- Uram, én hálás vagyok ennek a némbernek, hogy megmentette az erdőben az életed, éppen ezért megkérem, hogy jöjjön hozzám feleségül!
Az anyóka lesütött szemmel igent rebegett.
Artúr pedig hálás volt Marcusnak, hogy meg tudta imígyen tartani a szavát, és hatalmas lagzit rendezett a párnak.

Amikor az újdonsült házasok kettesben maradtak, rémült meg csak igazán Marcus. A nászéjszakára nem gondolt. Szégyenlősen elfordult, és elkezdte levenni magáról a páncélját.
Mikor befejezte a vetkőzést, megfordult.
Az anyóka nem volt sehol.
Egy csodaszép leányzó volt a helyén, olyan szép volt, mint egy tündér. Hosszú, selymes vörös haja a bokáját verdeste, bőre fehér és tiszta volt, mint a hó, az ajkai pirosak, mint a rózsa.
- Drága jó uram, nem csoda, hogy nem ismersz meg. Tudod, engem elátkoztak, és ezért kell anyókaként élnem. Hanem a nap egyik felében vissza tudok változni az igazi valómba. Hálám jeléül, hogy a nevedet adtad nekem, eldöntheted, melyik napszakban legyek ifjú.
Ha a nappalt választod, akkor az egész udvar csodájára fog járni szépségemnek, és nem fogsz szégyenben maradni.
Ha az éjjelt akarod választani, akkor az ifjú testemet szeretheted, bár senki sem fogja tudni, milyen szép feleséged van.
- Asszonyom, azt hiszem, ezt neked kell eldöntened, hiszen rólad van szó. - mondta a lovag.
- Jó uram, megtörted az átkomat: szabad akaratot adtál nekem, és nem voltál önző. Soha többé nem kell anyókának lennem, köszönöm!
Sir Marcus így visszanyerte az udvar megbecsülését, nyert azonban egy még fontosabb dolgot - boldog és büszke társat.

- vége -