Minden napra egy mese - Hetedik mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Marcinak hívtak. Barna szemei és barna haja volt, a kobakja olyan kerek volt, mint egy gesztenye.
Ez a kisfiú az erdő szélén lakott, és jó barátságban volt az erdő állataival. Szerette a rókát, mert vörös volt a szőre, és zölden csillogott a szeme, szerette a fácánkakast, mert díszes tollai voltak, és szerette a fácántyúkot, mert el tudott bújni a szántás szélén a dísztelen tollai miatt.
Szerette a medvét, mert az ásított a berkenyére, a nyuszit, mert fürgébben futott, mint a róka, és szerette a mókust, aki elásta a mogyorókat télire.
A nyár a fák alatti hűvösben érte Marcit, aki hanyattdőlt a tavalyi avarban, és nézte a lombok között be-bekacsintó napot, vagy fűszálat rágcsálva nézte, ahogy a nyúl nevelgeti a kölykeit, vagy a tisztás szélén állt és szemmel követte a lassan lenyugvó napot, ami aranyszínűre színezett minden zöld fűszálat, a felhőket pedig narancsra.
Ám minden jó véget ér egyszer.
A szél napról napra erősödött, a nap már nem sütött olyan derűsen, hűvösebbre fordultak a reggelek, és egyszer csak - elkezdett sárgulni az összes levél.
Marci pedig reggelente nem az erdőbe, hanem az iskolába indult.
Délutánonként még persze fölkereste a barátait, a rókát, a nyúlfiakat és az anyjukat, néha még egy-egy őzikével is találkozott, de a mókust és a medvét szinte mindig elfoglaltság közben találta.
Mindkettejük készülődött a nagy téli alvásra.
Marci úgy döntött, segít a barátainak, és ő is elkezdett gesztenyét és szénát gyűjteni télire.
Félrerakott gombát, mogyorót, berkenyét, somot, kökényt, és még amit csak talált.
Játékra már nem is maradt ideje.
Leesett az első dér. Ekkor vonult el a medve és a mókus is, a süni is összegömbölyödött a vackában - őket legközelebb már csak tavasszal láthatja majd.
És pár nappal később a rókát egy tyúktolvajlás miatt megsebesítették. Szegény a vackán búslakodott, és nagyon fázott.
Marci vitt neki tojást és szalonnát naponta.
Beköszöntött a december eleje - és leesett az első hó. Marci reggelente kihúzta a kis szánkóját, megpakolta szénával, hogy az őzek etetőjéhez vigye.
Aztán megnézte a nyúlfiakat és a rókát, majd elment iskolába.
Délután hazaérve az első dolga volt megnézni, hogy a barátai hogy vannak.
A téliszünet első napján madáretetőt ácsolt a fácánéknak, akiket most, hogy leesett a hó, nagyon féltett, hiszen a tollaik nem jelentettek többé álcát semelyikük számára.
Másnap, amint kihúzta a szánját, és meglátogatta az őzikéket, ellátva elegendő szénával, furcsa dolgokat vett észre az út mentén.
Hóembereket. Némelyiknek lyukas fedő volt a fején, némelyiknek szénszeme is volt, az egyiknek egy seprűt raktak a kezébe.
Marcinak a seprűs tetszett a legjobban, mert annak répaorra is volt, és szépen volt elegyengetve a teste, arányosak és szabályosak voltak a hógömbök, amikből állt.
És az út mentén a falubeli gyerekek szaladgáltak, és építetgették-csinosították a hóembereiket.
Marci hirtelen azt vette magán észre, hogy ő is szeretne egy ilyen hóembert. Nagyon szeretne.
De építeni már nem maradt ideje, hiszen a barátainak segített az erdőben.
Ráköszönt a gyerekekre - némelyiket ismerte is - és megkérdezte, hogy az övé is lehet-e a hóember. A gyerekek kinevették és megdobálták hógolyóval.
A seprűs hóember mellett egy kislányt vett észre. A kislány orra alig látszott ki a hatalmas bojtos sapka alól. A kezecskéi már majdnem kékek voltak a hidegtől, miközben simítgatta a hóembere pocakját.
Marcira mosolygott.
- Én megosztom veled a hóemberemet. Segíts föltenni a széngombjait, kérlek!
Így játszottak, amíg be nem esteledett. Aztán Marci hazahúzta Veronkát a szánkóján.
Aznap éjszaka a Hóparipa álmában meglovagoltatta Veronkát. De csak Marci tudta, hogy miért.